SUSAN
ANDERSEN
Jane és a nagyestélyi
A New York Times sikerszerzője
Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Books S.A. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői, színhelyei és történései kitaláltak. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal, illetve üzleti vállalkozással, eseménnyel vagy hellyel való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names, characters, places, and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, business establishments, events, or locales is entirely coincidental.
© Susan Andersen, 2008 – Harlequin Magyarország Kft., 2014
Eredeti címe: Cutting Loose (Harlequin Mira Books)
Magyarra fordította: Gaáli István
Nyomtatásban megjelent: Harlequin, 2014
Átdolgozott kiadás
ISBN 978-963-538-923-0
Kép: Csuzi István
• Kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44.
• Felelős kiadó: dr. Bayer József
• Főszerkesztő: Vaskó Beatrix
• Szerkesztőség: 1122 Budapest, Városmajor u. 12-14.
• Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762.
• Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584
• E-mail cím: harlequin@eharlequin.hu
• Ügyfélszolgálat: elofizetes@axelspringer.hu; +36-40-510-510
Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat: www.harlequin.hu
Az e-book-formátumot előállította:
Print on demand Kft.
www.ipubs.hu
Kedves Naplóm!
Rühellem a családi életet.
Mért nem lehetnek normális szüleim?
1990. május 12.
– Jane! Jane! Megjöttünk!
A tizenkét éves Jane Kaplinski kihajolt a hálószobaablakon, és látta, amint a sofőr komoly arccal kinyitja a limuzin ajtaját. Két barátnője, Ava és Poppy ugrott ki rajta.
– Lemegyek! – kiáltotta, és még egyszer rápillantott Poppy szőke, borzas fürtjeire és vékony szoknyájára, amelyet csapkodott a szél. Bár vélhetően a Wal-Martban vette a ruháit, elég klasszul festett. Ava viszont, aki testileg minden vele egykorú lánynál fejlettebb volt, drága halványzöld ruhájában inkább hurkára emlékeztetett. A ruha anyaga előnytelenül feszült a csípőjén és a mellén. Sima, lángvörös haja azonban csillogott a tavaszi napsütésben, és amikor fejét fölemelve rávigyorgott Jane-re, két helyes gödröcske jelent meg az arcán.
Jane kisimítgatta sötétkék szoknyáját, kikapcsolta a rádiót, amelyben épp a Vogue ment Madonnától, fölkapta a hátizsákját, és a szoba ajtaját gondosan bezárta maga mögött. Aztán lerohant a lépcsőn. Elmosolyodott a gondolatra, hogy Ava ragaszkodni fog a kopogtatáshoz, míg Poppy úgy vélte, nekik igazán nem kell ide külön meghívó.
Anyja hangjának hallatán Jane megdermedt a lépcső alján. Már a folyosón álló bőröndön is meg kellett volna hökkennie, de a gondolatait annyira lefoglalta a barátnőivel tervezett kirándulás, hogy eddig észre sem vette. És Dorrie Kaplinski már ott is állt előtte. A jégkockák a jól ismert ritmusban zörögtek, amikor pohárral a kezében lehajolt egyetlen gyermekéhez.
A rohadt életbe!
– Hazajöttél – állapította meg Jane színtelen hangon, amikor anyja a dús keblére szorította. A kislány orra belemélyedt az Obsession parfüm illatát árasztó dekoltázsba. Kétségbeesetten levegőért kapkodott, de nem mozdult, amíg Dorrie nem lazított a szorításon. Akkor azonban rögtön az ajtó felé szaladt.
– Hát persze hogy hazajöttem, drágám! Hisz tudod, hogy nem bírom sokáig nélküled. No meg aztán… – végigsimított a haján – apád megkért, jöjjek haza. – Dorrie odament hozzá, és egyik karját a vállára tette. Johnnie Walker-szagú lehelete elvegyült a parfümje illatával. – Nézzenek csak oda, hogy ki vagy csípve! De hát hova készülsz?
Jane kiszabadult az öleléséből, és hátrált egy jókora lépést.
– Teára vagyok hivatalos Miss Wolcotthoz.
– Agnes Bell Wolcotthoz?
Jane bólintott.
– Még ilyet! – Dorrie futólag szemügyre vette a lányát. – Nem tudtál volna valami színesebbet fölvenni?
Jane futólag ránézett anyja neonszínű felsőjére, és csak ennyit válaszolt:
– Nekem tetszik.
– Van egy szép kis piros gyöngyöm, amivel feldobhatnád a szerelésedet. – Dorrie megfogta az egyik csillogó barna hajtincsét, és sodorgatni kezdte az ujjai között. – És talán a frizuráddal is kezdhetnénk valamit. Tudod jól, milyen fontosak a részletek. Ha az ember ki akar tűnni a társaságból, ahhoz olyan ruha kell!
Jane-nek sikerült megállnia borzongás nélkül.
– Kösz, de nem. Csak teára hívtak, nem pedig sztár akarok lenni valamelyik színdarabotokban. Egyébként is biztosan hallottad, hogy megjött Ava kocsija.
– Hallottam volna? – Dorrie elengedte a hajtincsét, és újra belekortyolt a Johnnie Walkerébe. – Na igen, most, hogy mondod… bizonyára hallottam, csak nem figyeltem oda.
Micsoda meglepetés! Anyát, mint mindig, csak anya érdekli. Vagy a nap drámája az egészen magánjellegű „Dorrie & Mike Show”-ban.
Csöngettek, és Jane megkönnyebbült sóhajjal nyomakodott át az anyja mellett.
– Mennem kell. Ava és én Poppynál alszunk, szóval majd holnap találkozunk.
Ó, egek, micsoda boldogság: megússza az esti nagyjelenetet! Ha az apja észreveszi, hogy Dorrie hazajött, a szenvedélyek valóságos tűzijátéka fog kirobbanni. Mivel azonban ilyet már Jane ezerszer látott, könnyű szívvel lemondott róla.
Még mielőtt az ajtóhoz ért volna, Ava és Poppy beléptek a házba, mellé álltak, és ezt kiáltották:
– Jó napot, Mrs. Kaplinski! … Viszlát, Mrs. Kaplinski! – Majd Jane-t a lehető leggyorsabban az autó felé tuszkolták.
Daniel, a Spencer család sofőrje kinyitotta a Lincoln hátsó ajtaját. Miközben Poppy bevágódott az ülésre, a férfi Jane-re nézett, és üdvözlő mozdulattal elegáns sapkájára bökött.
– Miss Kaplinski!
Szertartásos viselkedése mindig kuncogásra ingerelte a lányt, aki azonban ehelyett ünnepélyesen bólintott.
– Mr. Daniel! – Majd Poppy mögött lassan bemászott a kocsiba.
Ava lehuppant melléjük, Daniel pedig becsapta az ajtót.
Amikor a sofőr megkerülte a limuzint, a három barátnő egymásra nézett, aztán Poppy színpadias mozdulattal beletúrt a hajába, és színészkedve felkiáltott:
– Teázás Wolcotték villájában! – Rávigyorgott a másik kettőre, és a rendes hangján megkérdezte: – Egész pontosan miért is hívott meg bennünket Miss Wolcott?
– Már biztosan meséltem. – Ava a ruhája szélét huzigálta, hogy eltakarja kövérkés combját. – Talán mert mindhárman beszélgettünk vele a szüleimnek azon a hülye házi hangversenyén. Majd kiugrottak a bőrükből, hogy Miss Wolcott egyáltalán elfogadta a meghívást. Azt hiszem, többször mond le meghívást, mint ahányszor bárhová is elmegy. Állítólag mindenki arra áhítozik, hogy vendégül láthassa. De azt is mondják, hogy totál dilinyós, anyám szabályosan félt tőle. – Vállat vont. – Gőzöm sincs, mi igaz belőle… nekem mindenesetre egész normálisnak tűnt. Talán a hangját leszámítva. Apa azt mondja, olyan, mint a ködkürt.
– Én érdekesnek találtam – mondta Jane.
– Az is, de még mennyire! – helyeselt Poppy. – Bejárta az egész világot, és mindenfélével foglalkozott. El tudjátok képzelni, hogy már volt Párizsban, Afrikában, sőt egy évvel ezelőttig a saját repülőgépét vezette? Na és van egy klassz villája. – Lelkesedésében Poppy vadul ugrándozott a drága bőrülésen. – Mellette a ti házatok szegényes kunyhó, Ava. Pedig azelőtt mindig azt hittem, nektek van a legszebb házatok a világon. Milyen lehet vajon Miss Wolcottnál? Belehalok a kíváncsiságba!
– Én is – csatlakozott hozzá Jane. – A jelek szerint egy csomó klassz dolgot gyűjt.
Ava elővett egy szelet csokoládét a hátizsákjából, kibontotta, és megkínálta Poppyt meg Jane-t egy-egy falattal. Egyikük sem kért; erre ő vállat vont, és bekebelezett egy jókora darabot.
– A fő, hogy ma nem kell táncórára mennem. Bármi jó nekem, csak ne lássam azt a seggfej Cade Gallarit.
Amikor megérkeztek az elegáns Queen Anne negyed sűrűn lakott nyugati lejtőjén álló háromszintes villába, egy szigorú fekete egyenruhába ötözött idősebb nő bevezette a lányokat a tágas fogadószobába. Halk hangon közölte, hogy Miss Wolcott nemsokára csatlakozik hozzájuk, aztán visszavonult, behúzva maga mögött egy hosszú, gazdagon díszített tolóajtót.
Sötét és hűvös volt, az ablakokat vastag bársonyfüggönyök takarták. Mindenütt szokatlan tárgyak hevertek, ami szinte már kellemes hatást keltett. A helyiségben Jane-ék házának teljes földszintje könnyedén elfért volna.
– Ejha! – Jane lassan megfordult a tengelye körül. – Nézzétek csak ezeket az izéket! – Odaszaladt egy üvegezett vitrinhez, és a benne lévő, gyönggyel kirakott antik retikülöket nézegette. – Ez csúcs!
– Honnan veszed? – kérdezte Ava. – Tök sötét van.
– Na, ez az – mondta Poppy. – Nézd csak ezeket az óriási ablakokat! Ha én laknék itt, egész nap félre lennének húzva a függönyök. Aztán meg esetleg befestetném a falakat valami jópofa sárgára, hogy kicsit feldobjam ezt az egészet.
– Hölgyeim! – szólalt meg egy mély, jellegzetes hang a hátuk mögött. Sietve megfordultak. – Köszönöm, hogy eljöttetek. – Agnes Bell Wolcott a félig nyitott tolóajtóban állt. Méretre szabott teveszín nadrág és laza esésű zakó volt rajta, alatta a magas gallérú blúz éppolyan hófehér, mint a haja. Nyakát antik kámea díszítette. Poppyra pillantott. – Elhúzhatod a függönyöket, ha szeretnéd.
Poppy, anélkül hogy akár csak elpirult volna, az ablakokhoz szaladt, és szót fogadott. Gyöngyházszínű délutáni fény töltötte be a szobát.
– Nos, lányok: szeretnétek megnézni a gyűjteményeimet, vagy előbb inkább ennétek valamit?
Mielőtt még Jane az előbbire szavazhatott volna, Ava felkiáltott:
– Inkább ennénk, kérem, ha lehet.
Vendéglátójuk egy másik szobába vezette őket, ahol egy márványkandalló előtt nagy asztal állt. Rajta középen antik etazser három tányérral, tele csodaszép szendvicsekkel és édességekkel. A lányok leültek a kis névkártyákkal kijelölt helyükre. Miss Wolcott csengetett, hogy hozzák a teát.
Ezután minden figyelmével feléjük fordult.
– Bizonyára csodálkoztok, miért hívtalak meg benneteket.
– Épp idejövet beszéltünk róla – vallotta be kertelés nélkül Poppy. Jane udvariasan biccentett, Ava pedig ezt dünnyögte:
– Igen, asszonyom.
– Így szeretnék köszönetet mondani nektek, amiért nemrég a házi hangversenyen megtiszteltetek a társaságotokkal. Nagyon élveztem a beszélgetést. – Mindhármukat nagy érdeklődéssel figyelte. – Nagyon különbözőek vagytok – állapította meg. – Megkérdezhetem, honnan ismeritek egymást?
– Mindnyájan a Seattle Country Day Schoolba járunk – válaszolta Poppy. Amikor észrevette, hogy Miss Wolcott diszkréten az olcsó ruháit vizsgálgatja, szégyenlősen elmosolyodott. – Ingles nagymama fizeti a tandíjamat. Ő is ott tanult.
– Én pedig ösztöndíjas vagyok – jelentette ki Jane. Persze véletlenül sem a szülei intézték el. Ha évekkel ezelőtt az egyik tanára nem tölti ki a megfelelő kérvényt, még ma is állami iskolába járna. Azóta már maga intézte a dolgot, a szüleinek csak alá kellett írniuk a papírokat.
– Én csak egy átlagos diák vagyok – ismerte be Ava. – Semmi különlegeset nem csinálok, és Jane meg Poppy jobbak nálam az iskolában. – Szélesen elmosolyodott. – Főleg Jane.
Jane arcát ellepte a forróság, aztán az egész testében szétáradt.
– Ava más szempontból különleges.
– Szerintem nagyszerű, ha fiatal lányok ilyen szoros barátságban vannak egymással – vélekedett Miss Wolcott. – Ez egészen olyan, mintha nővérek lennétek.
Jane élvezettel ízlelgette ezeket a szavakat, amikor a fekete egyenruhás nő elegáns zsúrkocsit tolt be a szobába. Miss Wolcott a lányok tányérján heverő szögletes kis csomagokra mutatott.
– Egy apróság, nagyrabecsülésem jeléül. Kérlek benneteket, bontsátok ki, amíg kitöltöm a teát.
Jane mosolygott magában. Talán tényleg nem is olyan könnyű gazdag lánynak lenni. Legalábbis sokszor hallották ezt Ava szájából.
A papírból sötétzöld, bőrkötésű könyvet csomagolt ki, a neve aranybetűkkel volt a borítóra vésve. Poppyé piros, Aváé kék volt. Azon tűnődött, honnan tudja ez az asszony, hogy a zöld a kedvenc színe. Amikor a könyvet felnyitotta, megállapította, hogy az aranyszélű lapok üresek. Miss Wolcottra pillantott.
– Azóta vezetek naplót, amióta annyi idős voltam, mint ti – magyarázta basszus hangján az ősz hajú hölgy. – És mivel mindhármótokat igen érdekes ifjú hölgynek tartalak, gondoltam, talán ti is vezetnétek. Szerintem nagyszerű hely a titkoknak.
– Szuper! – lelkendezett Poppy.
Avának földerült az arca.
– Milyen remek ötlet!
Jane tekintete Miss Wolcottról a barátnőire vándorolt, akiket negyedik osztály óta ismert, s mindazokra a benyomásokra és érzésekre gondolt, amelyek szüntelenül ott keringtek a fejében. Arról, hogy odahaza nem mentek valami fényesen a dolgok, senkivel nem akart beszélni, még a legjobb barátnőivel sem. Vagyis főleg velük nem. Poppynak csodálatos szülei voltak, és bár sajnálkozott, amiért Jane szülei folyton szakítanak és kibékülnek, valószínűleg nem tudta úgy istenigazából átélni, milyen rossz is ez egy fiatal lánynak. És noha Aváék háza táján sem volt minden éppenséggel tökéletes, a szülei legalább nem színészek voltak, akiknek lételemük a dráma.
Tetszett neki a gondolat, hogy papírra vesse, amit érez. Elmosolyodott.
– Nevezhetnénk őket testvériségi naplóknak.
Asszem, soha többet nem veszek fel tangát! Poppy azt mondja, kényelmes. Mindjárt gondolhattam volna…
– Atyaisssten, Jane! – sivította Ava. – ATYA-ÚR-IS-TEN! A dolog most már hivatalos!
Jane messze tartotta magától a kagylót. Kész csoda, hogy a szomszéd kutyák nem kezdtek el ugatni barátnője metsző hangja hallatán. Mivel azonban gyors sztepptáncot járt hasában az izgalom, újból a fülére nyomta a kagylót.
– Kihirdették a végrendeletet?
– Igen! Két perccel ezelőtt lett vége! – Ava teli tüdőből kacagott. – A Wolcott-villa most már hivatalosan a miénk! El tudod ezt képzelni? Persze hiányzik Miss Agnes, de akkor is… ez egyszerűen király! Jóságos ég, alig kapok levegőt az izgalomtól. Mindjárt felhívom Poppyt. Ezt meg kell ünnepelni! Megtennéd, hogy kijössz West Seattle-be?
– Lássuk csak… – Jane olyan hosszúra nyújtotta a kábelt, amennyire lehetett, kilépett a Seattle-i Művészeti Múzeum hatodik emeletén lévő szűk irodájából, és a nyitott ajtón át belesett az igazgatónőhöz. Marjorie sarokirodájából gyönyörű kilátás nyílt a Magnolia-meredélyre és az Olympic-hegységre, amely fenségesen magasodott az Elliott-öböl és a Puget-szoros mögött. A saját helyéről ugyan csak ennek a töredékét lehetett látni, de őt úgysem annyira a táj, mint inkább az utcai forgalom érdekelte. – Oké, menni fog.
– Találkozzunk a Matadorban egy óra múlva! – indítványozta Ava. – A túlárazott italokat majd én fizetem.
Jane szélesen mosolyogva bújt ki a magas sarkújából, a táskájába tette, és tornacipőt húzott. Újrarúzsozta a száját, miközben csípőjét a fejében szóló vidám dal ütemére ringatta.
– Te aztán fel vagy pörögve!
Jane felsikoltott.
– Jézusom! – Vadul zakatoló szívéhez kapott, és villámgyorsan hátrapördült a férfi felé.
– Bocsánat. – Gordon Ives, egy másik fiatal kurátor lépett az irodájába. – Nem akartam a frászt hozni rád. Mire föl ez a kis tánc?
Rendes körülmények között Jane-nek esze ágában sem lett volna válaszolni erre a kérdésre. A magánéletét mindig szigorúan kizárta a munkahelyi hétköznapokból, ami a karrierje szempontjából eddig mindig hasznosnak bizonyult. Nem volt rá oka, hogy ezen most változtasson.
És mégis…
Az örökség egy részéhez a múzeumnak is köze lesz, így aztán a férfi úgyis hamarosan értesül a dologról. No és Jane egyszerűen boldog volt.
– Megkapom a Wolcott-gyűjteményeket!
Gordon hitetlenkedve meredt rá világoskék szemével.
– Az Agnes Bell Wolcott-féle gyűjteményekre célzol? Arról az Agnes Wolcottról beszélünk, aki nadrágban beutazta a világot, amikor a vele egykorú nők még otthon maradtak a gyerekeikkel, és csakis kosztümben, kalapban és kesztyűben lépték át a házuk küszöbét, ha egyáltalán átlépték?
– Pontosan róla. De nemcsak nadrágot hordott, hanem olykor szoknyát is.
– Amióta az eszemet tudom, azóta hallok a gyűjteményeiről. De azt hittem, hogy ő már meghalt.
– Meg is, még márciusban. – Jane fájdalmas szúrást érzett a mellkasában. Szívében megüresedett egy hely, amelyet azelőtt Miss Agnes foglalt el. Vennie kellett egy nagy levegőt; aztán, talán mert még nem szedte össze magát eléggé, kicsúszott a száján: – Rám és a két barátnőmre hagyta. – Az egész birtokkal együtt, de Gordonnak ezt már nem kell tudnia.
– Te most ugratsz! Miért hagyta volna?
– Mert a barátnői voltunk. Pontosabban szólva még annál is több: Poppy, Ava és én amolyan család lettünk Miss Wolcott számára. – Az első látogatásuk nála, tizennyolc évvel ezelőtt, a kezdete volt a havi rendszerességgel megejtett közös teázásoknak. A barátság elmélyült; a lenyűgöző, csodálatos öreg hölgyet oly mértékben kezdte érdekelni a három lány élete és élményei, mintha ők is ugyanilyen lenyűgözőek és érdekesek lettek volna. Mindvégig igyekezett segíteni őket, és nagy feneket kerített a teljesítményeiknek, sokkal inkább, mint bárki más az életükben – vagy legalábbis az ő és Ava életében.
Jane-nek össze kellett kapnia magát: ez nem a megfelelő hely az érzelmeskedésre!
– Akárhogy is – mondta kurtán –, most pár hónapig csak délelőtt leszek itt. Miss Agnes két gyűjteményt hagyott a múzeumra, és Marjorie beleegyezett, hogy délutánonként a Wolcott-villában rendszerezzem őket.
– Az igazgatónő tud róla?
– Igen.
– Akkor meglep, hogy senki más nem.
A lány csodálkozva pillantott rá.
– Hogy érted?
– Nos, ez csak… hiszen tudod. Itt semmi nem marad sokáig titokban.
– Igaz. De végtére is ez személyes örökség, ami engem és a barátnőimet is teljesen váratlanul ért. A végrendelet kihirdetése hónapokig elhúzódott. Marjorie-nak csak azért beszéltem róla, mert Miss Agnes hagyatékának közvetlenül köze van a múzeumhoz. Máskülönben nem látok rá okot, miért kellene beszélnem róla olyanokkal, akiknek semmi közük hozzá.
Mivel gyanította, hogy kíváncsi kollégája többet is szeretne tudni a hagyatékról, rápillantott praktikus, nagy számjegyes karórájára.
– Hűha, mennem kell, lekésem a buszt! – Felkapta a táskáját, kituszkolta Gordont az irodából, és becsukta maga mögött az ajtót.
Pár perc múlva kilépett az utcára, összehúzta a mellén fekete kasmírkabátját, hogy védje magát a hűvös szellőtől, és föltette a napszemüvegét. A buszt csak azért említette, hogy a lehető leghamarabb lerázza Gordont. Ám rövid gondolkodás után elhatározta, mégsem szalad haza a kocsijáért, hanem elmegy a Marion Streetre, és felszáll az 55-ösre.
Az étterem előtt nem sokkal visszavette a magas sarkú szandált. Leopárdminta… Elmosolyodott. Szerette ezt a cipőt, és valószínűleg idén már nem sokat hordhatja: az előrejelzések szerint alig lesznek már napsütéses napok.
Elsőként ért az étterembe. Noha még csak kora este volt, a hely folyamatosan megtelt. A bárban ásványvizet rendelt, és keresett egy üres asztalt. Először járt itt. Néhány percig csodálattal vette szemügyre a szép termet és a bonyolult fém műtárgyakat, amelyek a falakat díszítették. Az itallap böngészésével is agyoncsapott egy kevés időt, de végül mégiscsak izgalmasabbnak találta a többi vendég tanulmányozását.
Az étterem túlsó végében újra meg újra magára vonta a figyelmét egy asztal, amelynél négy férfi ült. A legfiatalabb a húszas évei végén járhatott, a legidősebb lehetett talán negyven, és igen élénken vitatkoztak valamin. Olykor nevetésben törtek ki, többnyire a vörös hajú szavai nyomán, akinek olyan széles válla volt, hogy csaknem szétrepedt rajta az ing.
Jane-t sohasem érdekelték különösebben a vörös férfiak, de ez a fickó más lapra tartozott. A haja színe sötét és telt volt, akár egy ír szetteré, szemöldöke feketébb egy varjú tollánál, a bőre pedig meglepően aranybarna, nem pedig sápadt, mint ahogy a lány ennél a hajszínnél várta volna. Valószínűleg az Avával együtt töltött sok év eredménye volt ez a beidegződés.
Bár igyekezett másra terelni a figyelmét, tekintete minduntalan a férfira esett. Látszott, hogy egészen belemélyed a barátaival folytatott beszélgetésbe. Amikor beszélt, előrehajolt. Egyik pillanatban összevonta sötét szemöldökét, a következőben az arca ellazult, és szája mosolyra húzódott. Sokat gesztikulált.
Nagy, erős keze volt, hosszú ujjakkal, amelyekkel biztosan…
Jane összerezzent: mintha közvetlenül az arca előtt tapsolt volna valaki. Jóságos ég! Hogy az ördögbe juthat eszébe ilyesmi egy vadidegen férfi ujjairól? Ez csöppet sem jellemző rá.
És a férfi pont ebben a pillanatban nézett föl, és rajtakapta őt, amint rábámul! Jane megmerevedett. A férfi tovább beszélgetett a barátaival, ám közben tetőtől talpig megnézte a lányt; tekintete egy pillanatra elidőzött a cipőjén, majd újból fölfelé vándorolt. Anélkül hogy a szemét levette volna róla, egy hajtásra magába döntött egy pohárka rövidet, aztán hátratolta székét és felállt.
Idejön hozzá? Jaj!
De hát végtére is már nem tinédzser. És egész biztosan nem akar férfiakkal ismerkedni – vagy ha mégis akarna, azt sem egy étteremben tenné.
– Hahó, Jane! Bocs, hogy elkéstem. Amint látom, még Poppy sincs itt.
Jane-nek feltűnt, hogy nagyjából minden férfi megfordul Ava után. A terem túlsó felén álló vörös hajú sem volt kivétel. Egy pillanatig fürkészőn vizsgálta Avát, aztán újra Jane-re nézett. Szemvillanásnyi ideig csak állt és a tarkóját dörzsölgette, aztán kihúzta széles vállát, és a mosdó felé indult.
A feneke éppen olyan mutatós volt, mint a többi része, csakhogy… egyik lábát olyan tétován tette a másik után, mint aki túl sokat ivott.
– A francba! – A lány csalódása egy szemernyit túlzott volt ahhoz képest, hogy még egy árva szót sem váltott a fickóval.
– Tessék? – Ava az asztalra dobta Kate Spade kézitáskáját, és kecsesen egy székre csusszant.
– Semmi. – Jane egy kézmozdulattal elvetette a kérdést. – Nem fontos.
Ava csak nézte őt merően.
– Jól van, jól van. Éppen azzal az izmos vörös hajúval flörtöltem ott hátul, és… az istenért, ne fordulj hátra! Úgyis kiment a vécére.
– Flörtölni jó, főleg ha rólad van szó, merthogy épp elég ritkán csinálod. Szóval miért ez a szitkozódás?
– Be van rúgva. De ez csak akkor tűnt föl nekem, amikor menni láttam.
– Jaj, Janie! Nem mindenki alkoholista, aki hébe-hóba felönt a garatra. Előfordul az ilyesmi.
– Tudom – felelte Jane, egyrészt mert így is gondolta, másrészt mert ma este nem akart ilyesmiről vitát nyitni.
Ám Ava túl jól ismerte, és ahelyett hogy ejtette volna a témát, az asztal fölé hajolt. Fényes haja előrelibbent, mire hátrasimította a füle mögé.
– Ha Poppy meg én olykor bedobtunk egy-két italt, azzal sem volt bajod.
– Igen, mert titeket ismerlek. És mert tudom, hogy a legritkább esetben isztok túl sokat. – Jane türelmetlenül megrántotta a vállát. – Nézd, én tudom, hogy sokszor túlreagálom ezt a dolgot, és nem kell hozzá lélekbúvár, hogy kapiskáljam, a szüleim piálása az oka. De ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy a véleményemet nem fogod megváltoztatni. Szóval hagyjuk, oké? Azért vagyunk itt, hogy ünnepeljünk.
Ava szélesen elmosolyodott.
– Ó, Jééézusom, hát persze hogy azért! Te is olyan izgatott vagy, mint én?
– De még mennyire! Egészen paff vagyok, hogy én gondozhatom a gyűjteményeket, alig tudok világosan gondolkodni. Ma délután nem volt alkalom, hogy beszéljek Marjorie-val, de ha semmi rendkívüli nem történik a múzeumban – és az utóbbi hetekben nagy nyugi volt –, akkor remélem, már hétfőn hozzákezdhetek.
– Bocs a késésért! – Poppy kifulladva sietett az asztalukhoz.
Ava barátságtalan hangot hallatott.
– Mintha tudnánk, hogyan viselkedjünk, ha valaha is pontos lennél. – Poppy a földre hajította óriási kézitáskáját, és az üres székre huppant. – Az utcában parkolsz, vagy a sikátor mögötti parkolóban?
– A parkolóban –felelte Poppy.
– Én buszoztam.
Két barátnője tátott szájjal bámult Jane-re. Ő csak pislogott.
– Mi van?
– Tudsz róla, hogy nem vagy normális? – csóválta a fejét Poppy.
– Miért? Mert néha használom a tömegközlekedést?
– Nem, hanem mert este ritkán járnak, és nem éppen veszélytelen sokáig álldogálni a megállóban.
– Ó, szerinted talán veszélyesebb, mint egy sötét sikátoron át a parkolóba menni? De ezt leszámítva is bármikor hívhatok taxit. Ez aztán igazán nem nagy ügy. Ava azt mondta, egy óra múlva találkozunk, és nem értem volna ide, ha előbb még hazaugrom.
– És ahogyan Poppy sosem pontos, te éppúgy sosem késel – jegyezte meg Ava.
Jane vállat vont.
– Mindnyájunknak megvannak a magunk gyengeségei. Beszéljünk esetleg a tieidről?
– Lehetne… ha volnának. – Ava intett a pincérnőnek, és rendelt egy tequilakoktélt.
– És te, Janie? Kérsz még egy ásványvizet?
– Nem, azt hiszem, iszom egy pohár fehérbort. Egy pohárral a ház borából, legyen szíves – tette hozzá a pincérnőhöz fordulva.
A barátnői ujjongtak, és lelkesen doboltak az asztallapon. Amikor a pincérnő távozott, Jane komoran pillantott rájuk.
– A rólam kialakult általános véleményetekkel ellentétben alkalomadtán igenis kész vagyok kivételt tenni. – Aztán elvigyorodott. – És ez itt bizony alkalom a javából!
– Ámen, nővérem! – kiáltotta Poppy.
Nem sokkal ezután Ava megemelte a poharát.
– A saját házunkra!
Jane és Poppy koccintottak vele.
– A saját házunkra!
Jane belekóstolt a borába, majd újra a magasba emelte a poharát.
– Miss Agnesre!
– Nekem hiányzik – mondta Poppy.
– Nekem is. Rendkívüli nő volt.
Most Poppy pohara emelkedett az asztal fölé.
– Rád, Jane! Adja az ég, hogy sikerüljön hamar katalogizálnod Miss Agnes gyűjteményeit.
– Rám – szólalt meg Jane, aztán kicsit tétován hozzátette: – És ha elrontom?
Egymásra meredtek. Aztán Ava nevetésre fakadt, Poppy is csatlakozott, Jane pedig a fejét csóválta.
– Á, dehogy fogom! – Ha létezett valami, ami tényleg a kisujjában volt, akkor az a munkája.
– Valami eszembe jutott. – Poppy megfordult a székén. – Megkértem a Kavanagh Constructions főnökét, nézzen be, hogy megismerjétek. És már itt is van!
Jane meglepetésére intett az egyiknek azok közül a férfiak közül, akiket ő az előbb olyan figyelmesen nézett, majd felpattant, és a rá jellemző magabiztossággal suhant át a termen. Lekuporodott a kopasz férfi mellé, akit Jane körülbelül negyvenévesnek tippelt, és beszédbe elegyedett vele. Nem sokra rá megint fölkelt, kezet nyújtott az asztalnál helyet foglaló másik három férfinak, majd Jane és Ava felé mutatott.
Jane rémületére ekkor nemcsak a kopasz állt fel és követte a lányt a termen át, hanem a vörös hajú is, aki azonban megbotlott egy üres székben, letámolygott a hozzájuk vezető néhány lépcsőfokon, és öklével az asztallapra sújtott, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Halkan káromkodott a nem létező bajusza alatt.
– Dev! – sziszegte a kopasz. – Szedd össze magad!
– ’csássanak meg, hölgyeim. – A vörös zavartan rájuk mosolygott. – Ez az istenverte időeltolódás…
– Inkább istenverte alkoholizmus – szólalt meg félhangosan Jane.
– Jane, Ava, ő itt Bren Kavanagh és a fivére, Devlin – zengte túl a szavait Poppy. – Mint már említettem, Kavanagh-ék végzik el nekünk az átalakítást. Bren épp most mondta, hogy Devlin vezeti a projektet. Ő fogja felügyelni…
– Nem! – Jane dühösen felpattant, a szíve a torkában dobogott. Az még elmegy, hogy egyetlen estén át elviseljen egy részeg embert egy étteremben, de egészen más dolog megférni vele, miközben ő élete legfontosabb kiállítását szervezi.
Devlin, aki eddig az ujjait bámulta, most fölemelte zöld szemét, és a lányra pislogott. Miután nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit látott, összehúzta a szemét, és ördögien fekete szemöldökét ráncolta.
– Mit mondott?
– Azt, hogy nem. Elég rövid és egyszerű szó, Mr. Kavanagh… Melyik részét nem érti?
– Hé, ide figyeljen…
– Nem, maga figyeljen ide! Nem fogok egy nyavalyás részeget… Na! – kiáltott fel, amikor Poppy csuklón ragadta, és majdnem a földre rántotta.
– Bocsásson meg egy pillanatra! – mondta Poppy, aztán megfordult, és a bárhoz húzta Jane-t.
Dev látta, ahogy a merev barna lányt elrángatják az asztaltól.
– Oké, inkább eltűnök – mondta, és fölegyenesedett. Ajjaj! Tenyerét újból az asztallapra nyomta. Az egész átkozott terem imbolygott vele.
Bren hunyorogva végigmérte.
– Öregem, te totál kész vagy. Inkább ülj le, mielőtt elterülnél.
Jó terv. Dev kezdte maga alá húzni a széket, méghozzá a vörös hajú lány mellettit, akinek olyan észbontó ci…
– A mi asztalunknál, tesó.
– Ja… igen. Értem. – Hálásan biccentett a lenyűgöző domborulatokkal megáldott vörösnek, amiért olyan együtt érzően néz rá, aztán visszaindult Finnhez és Davidhez.
Egyáltalán mi az ördögöt keres itt? Rögtön be kellett volna zuhannia az ágyba, és tíz órát aludnia egyhuzamban. Ehelyett a vállalat vezetéséről beszélt; ő fogja átvenni, amíg a bátyját kezelik. És talán vissza kellett volna utasítania azt a két tequilát, miután már megivott néhány pohárral David kedvenc whiskyjéből. A fene vinné el, de hát ír! Rendszerint egy csomó italt elbír, anélkül hogy meglátszana rajta.
Ma este viszont… Nos, már több mint huszonöt órája talpon volt, ebből tizenkilencet tett ki az utazás Athénból Seattle-be. Amikor a bátyja, Finn kiment elé a repülőtérre, már teljesen ki volt merülve.
Ám ha egy Kavanagh hazatér, azt meg kell ünnepelni. És nem ünnep az ünnep, ha nem látogatja meg mind a hat testvére, ezek partnerei és gyerekei, a két nagymama és az egy nagypapa, két nagybácsi, négy nagynéni és ezek családja. Na igen, ez már csak így megy náluk.
De nem annyira David whiskyjére, mint inkább anya ennivalóira kellett volna rávetnie magát.
– Jól csináltad! – kiáltotta vigyorogva a legfiatalabb testvére, amikor Devlinnek sikerült visszabotorkálnia az asztalhoz. – Alig vagy pár órája a városban, máris a gyerekek asztalához küldenek, hogy Bren egyedül beszélhessen a felnőttekkel.
– Te vagy a csúcs, David, tudod-e? – Devlin az öccse nyakába akasztotta a karját, egy pillanatra megingott, aztán összeborzolta David barna haját. – Próbálkoznod kellene a dumaszínházban a nyílt napon. – Elengedte a férfit, és lerogyott a székre, amelyiken előzőleg Bren ült. – Persze be kell vallanom, kicsit tényleg olyan érzés, mintha a gyerekek közé küldtek volna. A jelek szerint az egyik potenciális ügyfelet zavarta az ittasságom.
– El nem tudom képzelni, miért – jegyezte meg szárazon Finn.
Devlin ferdén mosolygott.
– Igen, én se. A francba! – Ujjaival végigsimított az ajkán. – Nem is tudtam, mennyire be vagyok szíva, míg föl nem álltam, hogy Brennel odamenjek az asztalukhoz. Őrülten kellett koncentrálom, hogy valamennyire egyenesen tudjak járni.
Finn kifejezéstelenül nézett rá.
– Na és sikerült?
– Nem igazán. – A válla fölött a legidősebb bátyjára pillantott, aki változatlanul a vörös hajú lánnyal beszélgetett. Aztán megint a többiekhez fordult. Egyszeriben sokkal józanabbnak érezte magát.
– Na és igazából hogy van?
– Vannak jó és rossz napjai. De szerintem ezt inkább ő maga szeretné elmondani neked.
– Igen, elvégre iszonyúan bőbeszédű… Még mindig haragszom, amiért csak három napja értesültem erről az egészről.
Finn rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét.
– Az utóbbi tíz évben kicsit túl messze voltál tőlünk, öcskös. Talán úgy gondoltuk, nem is érdekelne.
Devlin felugrott, verekedésre készen.
Finn csak ránézett a nyugodt, sötét szemével, és Dev újra leült. Körözött egyet a vállával, majd szemét komoran a bátyjára emelte.
– Lehet, hogy földrajzilag messzire kerültem, de attól még Kavanagh vagyok. Még mindig a családhoz tartozom. – Ami az igazat megvallva még ma is éppúgy konfliktusok forrása volt számára, mint tizenkilenc éves korában. Szerette a Kavanagh klánt, de nem tudott hosszabb ideig a közelükben lenni anélkül, hogy az agyára ne mentek volna. Nem bírta elviselni, hogy a családban mindenki folyton beleszólt a dolgaiba. Most viszont nem arról volt szó, hogy ki kivel megy vagy nem megy szórakozni, hanem Brenről, és Brennek rákja volt. Pokolian fájt neki, amiért senki nem érezte szükségét, hogy fölemelje a telefont, és elmondja neki. – Még mindig a családhoz tartozom – ismételte makacsul.
– Jól van, jól van, ezt Finn is tudja – mondta békítőleg David. – De ez olyan dolog, amit Brennel kell megbeszélned. Ő döntött úgy, hogy ne terheljünk vele, hiszen úgysem tudtál neki segíteni. Most viszont tehetsz valamit. Feltéve, hogy nem riasztottad el végleg az ügyfeleket. Na szóval… mi volt a probléma? Az a lány azért utál, mert ma nem bírod az alkoholt? Nem magyaráztad el neki, hogy kipurcantott az időeltolódás?
– Dehogyisnem.
– Akkor meg mi ütött belé?
Devlin eltöprengett a barna lányon. Már előbb is fölkeltette a figyelmét. Nem volt olyan fantasztikus alakú, mint vörös hajú barátnője, és nem olyan topmodellhez méltón csinos, mint a szőke, s a férfi el tudta képzelni, hogy ez utóbbiak társaságában gyakran marad észrevétlen. Isten bizony nem az esete – de az a lány egyedül volt, nézte őt, és Devlint egyszeriben kifejezetten érdekelni kezdte.
Az ellentétek miatt lehet, gondolta a férfi. A lány egyszerű fehér blúzt és egyenes, félhosszú szoknyát viselt. Ehhez viszont leopárdmintás, magas sarkú cipőt, és egyetlen férfi elől sem maradhatott rejtve, milyen átkozottul szép a karcsú lába. Régimódi kontyából egyik oldalon kibomlott néhány tincs, ami olyan benyomást keltett, mintha fényes barna haja bármelyik pillanatban ráomolhatna hosszú nyakára.
De a legizgatóbbnak a szemét találta. Kék volt, és a szoknyájával meg a blúzával ellentétben nem volt az arckifejezésében semmi merevség. Úgy nézett rá, mintha legszívesebben szőröstül-bőröstül…
A fenébe! Elhessegette a gondolatot, elvégre ebben a nőben nyilvánvalóan nincs semmi humorérzék, ráadásul az orrát is fenn hordja.
Devlin vállat vonva nézett Davidre.
– Mit tudom én! Gőzöm sincs, mi a baja.
– Akarod tudni, mi a bajom? – Jane kiszabadította magát Poppy kezéből, és megkapaszkodott a toalett mosdókagylójában, nehogy egy horogütéssel állon találja ütni elegáns barátnőjét. Tízévesen minden óvatosságra fittyet hányva már lendületet is vett volna, ám azóta megtanult uralkodni magán. Az ördög vinné el, manapság jóformán másból sem állt a személyisége, mint önuralomból!
– Az én bajom – folytatta hűvösen. – Először is az, hogy nem szeretem, ha elráncigálsz valahová; másodszor pedig – és ez aztán mindennek a teteje, Calloway! –, hogy a nyakamba akarsz ültetni egy alkoholistát, miközben én igyekszem a legfontosabb kiállítással foglalkozni, amelyet valaha rám bíztak. Nagyon is jól tudod, hogy állati stresszes lesz, ha mindennel készen akarok lenni januárban. És az hiányzik a legkevésbé, hogy egy részeges pasassal kelljen törődnöm. Ez az én bajom.
– Talán azt hiszed, itt csak neked forog kockán valami? – Poppy megbökdöste Jane karját. – Nem csak rólad van szó, és ezzel tökéletesen tisztában vagy. Egyikünk sem akar hibázni, miután Miss Agnes annyi bizalmat vetett belénk. Neked legalább van tapasztalatod abban, amit csinálni készülsz. Avának viszont úgy kell eladnia a házat, hogy nem ért az ingatlanokhoz, nekem pedig az átalakítás jutott. És ez nem csekélység, Kaplinski, ha meggondoljuk, hogy étlapok tervezésével keresem a kenyerem.
– Ugyan, kérlek! – Jane most szintén megbökte Poppy karját. – Tudod jól, hogy Miss Agnes azért szemelt ki erre téged, mert első naptól kezdve igyekeztél őt rábeszélni az átalakításra! Hány ötletet is dobtál be az évek során? Egymilliót? Kétmilliót? És felteszem, Avát is azért bízta meg az eladással, mert ő meg éppen azokkal az emberekkel áll kapcsolatban, akik egyáltalán megengedhetnek maguknak egy ilyen ingatlant.
– Na jó, ebben igazad lehet. De hülyére strapáltam magam, és állati sok építési vállalattal beszéltem. A Kavanagh-knak jó a hírük. Arról nem is beszélve, hogy készek húsz százalékkal a szokásos ár alatt maradni, a reklám kedvéért, amit a Wolcott-villa átalakításától remélnek. Szóval kapd össze magad! Azért, mert utálod az alkoholt, Ava és én nem hagyjuk, hogy elpuskázd ezt a dolgot. Érted?
Jane lesimítgatta a szoknyáját, és a füle mögé tűrte a kontyából kiszabadult tincseket. Aztán a barátnője szemébe nézett.
– Na jó – mondta kelletlenül. – Maradhat. De ha csak egyszer is iszik munka közben, nem állok jót magamért.
– Rendben.
– Örülök. Mert elvárom, hogy segíts elásni a hullát.
– Most ugye viccelsz? – Poppy a szívére szorította a kezét. – Mármint úgy értem: hát mire valók a barátnők?
Jól fogom végezni a munkámat. Miss Agnes nyilván hitt benne, hogy képes leszek rá – hogy mindhárman képesek leszünk rá –, ezért semmi és senki nem tarthat vissza, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt.
– Magát mintha erre a munkára teremtették volna.
Jane teste megfeszült a hang hallatán. Legszívesebben trágár szavakat zúdított volna a hang tulajdonosára, ehelyett azonban nyugodt kifejezést erőltetett az arcára, és megfordult.
Devlin Kavanagh, a belevaló fickó sötétkék pólóban, elnyűtt farmerban és kopott csizmában az ajtófélfának támaszkodott. Rozsdabarna haja csillogott a lámpák fényében, amelyeket a lány felkapcsolt. Jane szíve kalapálni kezdett; csípőre tette hát a kezét, és igyekezett felvértezni magát minden elképzelhető kísértés ellen.
– Mit akar, Kavanagh?
– Ó, milyen kedves! – A férfi ellökte magát az ajtófélfától, fejét hátravetette, szemét behunyta, és nagy ívű mozdulattal először a jobb ujjával bökött az orrára, majd a ballal, aztán megint a jobbal. Végül a lányra nézett. – Látja, hölgyem: átmentem az alkoholteszten.
– Egyelőre. De várjuk ki, meddig, nem igaz?
Devlin hunyorított, szeme két aranyoszöld réssé szűkült.
– Voltaképpen mi baja? Hisz mondtam, hogy kikészített az időeltolódás. Talán nem kellett volna meginnom a tequilákat, de könyörgök, másfél napig talpon voltam, ezért ütött ki majdnem az ital.
A lány szégyenkezve pillantott rá. Tényleg úgy viselkedett, mint valami hisztis liba, ami szerinte egyáltalán nem illett hozzá. Elvégre nem is ismerte ezt a fickót, semmi joga nem volt ítélkezni fölötte.
– Sajnálom –mondta kimérten.
A férfi kétkedően csettintett a nyelvével.
– No, ez igazán meggyőzően hangzik.
Mi a fészkes fenét akar tőle? A lány háta belefájdult, olyan erővel kellett visszatartania magát, hogy közelebb ne menjen a férfihoz. Egyáltalán nem értette ezt az eszement vonzerőt, de egyvalaminek tudatában volt: ő erősebb, mint a megvadult hormonjai. Fölszegte az állát, és a férfi szemébe nézett.
– Akkor bocsánatot is kérek. Semmi közöm az alkoholproblémáihoz.
– Egek, maga egy millimétert sem enged, ugye?
– De hát bocsánatot kértem!
– Sose hallottam még ennél őszintétlenebb bocsánatkérést. De ebben igaza van, hölgyem: ha lennének is alkoholproblémáim, tényleg semmi köze nem lenne hozzá.
Az még rendjén volt Jane számára, hogy saját magát kritizálja, de hogy ugyanezt eltűrje egy idegentől, az már egészen más.
– Akart valami konkrét dolgot, Mr. Kavanagh?
– Dev.
„Még valami?” – kérdezte a lány pillantása.
– Szólítson Devnek. Vagy Devlinnek, ha ragaszkodik a formaságokhoz. Mr. Kavanagh-nak az apámat szólítják.
– Oké. Tehetek önért valamit, Devlin? – Egy pillanatra abbahagyta a matatást a lábánál heverő indián fonott kosarak között.
– Aktuális alaprajzot keresek a villához. Ez a ház több mint százéves, és sajnos az eredeti tervrajzok sincsenek meg. Lehet, hogy a viskó tele van titkos járatokkal és rejtett ajtókkal. Jó lenne tudni, mivel van dolgom, mielőtt bármelyik falat is lebontanám. Egy ilyen titkos folyosó például remek csali lenne az eladásnál. És Bren azt mondta, éppen ez a szándékuk.
Jane-nek tetszett a titkos járat ötlete, de nem akarta, hogy elterelődjön a figyelme. Minél előbb megszabadul ettől a „hú, de szexi vagyok” fazontól, annál jobb. Ám ahelyett, hogy világos választ adott volna, önkéntelenül is megkérdezte:
– És ezt mért pont tőlem kérdezi?
– Mert úgy tűnik, maga felel a részletekért. Szóval nem tudja véletlenül, hol vannak a tervrajzok?
– Sajnálom, nem. – Tényleg sajnálta, mert minél több információ áll a Kavanagh Constructions rendelkezésére, annál jobban sikerülnek a felújítási munkálatok. És a lány azt szerette volna, ha méltóképpen helyreállítják ezt a villát. – Biztosra veszem, hogy több tervrajz is van, de fogalmam sincs, hol tartotta őket Miss Agnes. Csak annyit mondott, hogy a villát többször is felújították, utoljára 1985-ben.
A férfi bólintott.
– Abban az évben, amelyikben a munkavezető ellopta a Wolcott-ékszereket.
Jane abbahagyta, hogy úgy tegyen, mintha buzgón dolgozna, felállt, és egyenesen Devlin szemébe nézett.
– Erről maga honnan tud?
– Nos, kicsikém… – Dev olyan mosolyt villantott a lányra, amellyel bizonyára már nem egy nőt ágyba vitt. – Én idevalósi vagyok. Azok az ékszerek legendának számítanak a városban. Mindenki tud róluk.
Hát, a lány is idevalósi volt, de…
– Én nem tudtam. Egészen a közelmúltig. Miss Agnes sohasem beszélt a lopásról és Henry meggyilkolásáról. – Vállat vont. – Csak amikor Poppy hallott a dologról, és rákérdezett. – Az emlék mosolyt csalt az arcára. – Poppy valóságos pitbullá változik, ha ráharap valamire.
A férfi be akart lépni a szobába, de nyilván észrevette, mennyire megmerevedik a lány, és meggondolta magát. Egyik izmos vállával az ajtófélfának dőlt, hüvelykujját a nadrág övtartójába akasztotta, és méregette Jane-t.
– Hm, Henry… Ő volt az, akit megöltek? Amikor a tolvaj visszajött az ékszerekért, amelyeket előtte elrejtett?
– Ezt maga jobban tudja.
– Hé, akkoriban még gyerek voltam! Bár érdekelt a gyilkosság, istenigazából mégis az a gondolat nyűgözött le, hogy valahol több millió dollár értékű ékszerek hevernek.
– No igen, Henry volt a kisasszony mindenese. Komornyik, titkár, tanácsadó és bizonyára szere… – Jane ijedten elhallgatott. Mit csinál? Hisz csak nemrég tudatosította magában, hogy egyáltalán nem ismeri Devlint. És ha netán elhamarkodottan vádolta alkoholizmussal, azért a bizalmába mégsem kell avatnia. Miért van az, hogy kis híján kifecsegte, őszerinte és a barátnői szerint Miss Agnes számára Henry több volt egyszerű alkalmazottnál? Elvégre a hölgy semmi ilyesmit nem említett. Ám a tekintete, miközben a férfiról beszélt, és az a tény, hogy Henrynek a végzetes estén nem is lett volna szabad a villában tartózkodnia, arra utalt, hogy tényleg a szeretője volt. De persze ennek a Devlin Kavanagh-nak ehhez az égvilágon semmi köze.
– Na, hallgasson ide! – Jane a legszebb hivatali mosolyát ragyogtatta a férfira. – Nekem itt dolgom van. Mint már mondtam, tényleg nem tudom, hol vannak a tervrajzok. Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán léteznek. De nyitva tartom a szemem.
A férfi egy pillanatig csak nézte, aztán hátralépett, és zsebre tette a kezét.
– Köszönöm. Akkor hát alkalomadtán beugrom a városba, és utánanézek, megvan-e a levéltárban az eredeti vagy valamelyik módosított változat. – Gyorsan tetőtől talpig végigmérte a lányt, ujját végighúzta az alsó ajkán, és biccentett. – Még találkozunk, Hosszúlábú!
Hosszúlábú? Jane az immár üres küszöbről az említett végtagra pillantott, amelyen régi fekete farmert viselt. Jó, tényleg elég hosszú lába van, mégsem különösebben említésre méltó. Neki inkább túl vékonynak tűnt. Megcsóválta a fejét, és ráparancsolt magára, hogy ne töprengjen tovább a megjegyzésen. De atyaég, ez a férfi igazi veszélyt jelent a nőtársadalomra! Jane élénken el tudta képzelni, hogy a lányok már pubertáskorban a nyakán lógtak. Vagy talán már előbb is, figyelembe véve ezt az önbizalmat, ezeket a szemeket, ezt a testet.
Na, ő viszont nem fog! Ami őt illeti, számára ez a férfi mostantól fogva láthatatlan. Megtartja a távolságot, és kiveri őt a fejéből.
És folytatja a munkát…
Rendezi Miss Agnes gyűjteményeit, hogy aztán hozzáláthasson az egyes tárgyak vizsgálatához és katalógusba vételéhez – ami sziszifuszi munkának ígérkezik. Madarat lehetett volna fogatni vele örömében, ugyanakkor a különböző gyűjtemények mérete eléggé megriasztotta. Tényleg igyekeznie kell vele.
– Ketyeg az óra, én meg egész nap csak keringek körbe-körbe, mint egy dervis, mert azt sem tudom, hol kezdjem! – kiáltott fel, amikor Ava arra járt, hogy megnézze, hogy van. – Ráadásul – tette hozzá panaszosan – némelyik darabnál folyton rám jön a nosztalgia. A vége pedig az, hogy még csak hozzá sem kezdtem igazán.
– Jane, Jane, Jane. – Ava kézbe vett egy első kiadású könyvet, ujjával végigsimított a bőrkötésen, aztán óvatosan visszatette a polcra. – Hisz gyerekjáték az egész! Ha nem tudod, hol vágjál bele, kezdd az ékszerekkel.
Jane meglepetten felkacagott, aztán magához rántotta és átölelte a barátnőjét.
– ––